Szekciók

A daganatos megbetegedések mortalitási mutatói – főként a késői stádiumban diagnosztizált, metasztatikus folyamatok esetében – globális szinten kiemelkedően magasak. A klinikai gyakorlatban az egyik legnagyobb kihívását a daganatsejtek adaptív mechanizmusai jelentik, melyek terápiarezisztencia kialakulásához, illetve a betegség recidívájához (kiújulásához) vezetnek. Ebből adódóan a tumorbiológiai kutatások fókusza az utóbbi időben a poliploid daganatos óriássejtek (polyploid giant cancer cells, PGCC) vizsgálata felé irányul. Ezek az atipikus morfológiájú és funkciójú sejtek kiemelkedő toleranciával rendelkeznek: a mikrokörnyezeti stresszorok (úgy mint a kemo- és sugárterápia, vagy a hipoxia) hatására túlélési stratégiát váltanak, így közvetlenül járulnak hozzá a daganatok túléléséhez és a kezelésekkel szembeni ellenálláshoz.

A jelen dolgozat célja a PGCC in vitro megfigyelése, és viselkedésük vizsgálata időben követett sejtkultúrás felvételek alapján. Munkánk során ezen sejtek morfológiai változásait és dinamikus viselkedését fiziológiás körülmények között, valamint különböző stresszhatások mellett követtük nyomon.

Kutatásunkhoz egy egér eredetű vese adenocarcinoma tumorsejteket (Renca) alkalmaztunk. Ezeket egyrészről normál sejttenyésztési körülmények között tartottunk fenn, másrészről pedig stresszhelyzetet idéztünk elő. Ehhez a sejteket ciszplatin kemoterápiás szerrel kezeltünk különböző koncentrációkban vagy egyszerűen éheztettük azokat. A sejtekről készült pillanatképekből összeállított videókat elemeztük.

Megfigyeléseink számos, a szakirodalomban korábban leírt jelenséggel összhangban álló sejtviselkedést mutattak, emellett olyan dinamikus sejtváltozásokat is észleltünk, amelyek további vizsgálatot igényelnek. Az eredmények alapján a PGCC-k és óriássejtszerű sejtek viselkedése jelentős heterogenitást mutat, és a sejtek a környezeti hatásokra változatos morfológiai és funkcionális válaszokkal reagálhatnak.

A szakirodalomból és a kísérletből is kiderül, hogy mennyire sokfélék ezek a PGCC-k, ami egyben magyarázatot is adhat, hogy miért olyan nehéz őket azonosítani a páciensben, miért nem létezik még rájuk egyetlen biomarker vagy terápiás célpont. A jövőben érdemes még több jelátviteli útvonalukra és biológiai tulajdonságukra fényt deríteni, hogy eredményes kezelést lehessen ellenük felállítani.