Szekciók

A myxomatosus mitralis billentyűbetegség (MMVD) a kutyák leggyakoribb szerzett szívbetegsége. Kutatásának jelentőségét nemcsak a gyakorisága, hanem egyedenként nagyon eltérő lefolyása is indokolja: egyes kutyák életük végéig tünetmentesek maradnak, másoknál a betegség pangásos szívelégtelenséghez vezet. Ezért különösen fontosak azok a prognosztikai paraméterek, amelyek már akár a diagnózis felállításának időpontjában információt nyújthatnak a várható kimenetelről.

Vizsgálatunk célja annak meghatározása volt, hogy az első echokardiográfiás vizsgálat paraméterei milyen mértékben jelzik előre a teljes és a cardialis halálozást, és hogy ezek a mutatók az egyes ACVIM-stádiumokon belül is használhatók-e. Retrospektív módon 141, az Állatorvostudományi Egyetem Kisállatklinikáján vizsgált MMVD-s kutya adatait elemeztük Kaplan–Meier-módszerrel és Cox-regresszióval (medián utánkövetés 26,7 hónap; 59 halálozás, ebből 28 cardialis).

A teljes kohorszban a cardialis halálozás legerősebb prediktorai a bal pitvar normalizált méretei voltak. Közülük a testtömegre allometrikusan normált bal pitvari átmérő (LADn) az ACVIM-stádiumtól függetlenül is megőrizte prognosztikai értékét (HR=1,153; 95% CI: 1,041–1,276; p=0,006).

Alcsoport-elemzésünk két klinikailag fontos eredményt adott. A preklinikai (B1–B2) állatokban a teljes halálozást kizárólag az életkor, a cardialis halálozást kizárólag a bal pitvari indexek jelezték előre; a legerősebb elkülönítést a LA max/Ao ≥ 2,50 határérték adta (HR=7,08; permutációval korrigált p=0,011). A B1 és B2 stádiumú kutyák túlélése viszont nem különbözött szignifikánsan (teljes halálozás: p=0,477; cardialis halálozás: p=0,591), és a B2 stádium saját definíciós kritériumai (LA/Ao ≥ 1,6; LVIDDn ≥ 1,7) sem különítették el a kockázatot a tünetmentes szakaszon belül. A tünetes (C/D) csoportban a preklinikai szakaszban használt határértékek nem működtek, mert a kutyák többsége már eleve a küszöb felett volt, így a küszöbérték plafonhatás miatt elvesztette elkülönítő képességét. A határértékeket tehát az adott stádiumhoz, illetve a vizsgált populációhoz kell igazítani.

Összességében a folytonos, testméretre normalizált bal pitvari mutatók pontosabb kockázatbecslést tettek lehetővé, mint az önmagában alkalmazott ACVIM-stádiumbeosztás, különösen a tünetmentes állatokban.