Állatorvos szekciók

Az extrakorporális művesekezelést az állatorvoslásban régóta kutatják, ugyanakkor klinikai elérhetősége napjainkban is korlátozott. 2019 óta hazánkban egyedülálló módon az Állatorvostudományi Egyetem Kisállatklinikáján intermittáló hemodialíziskezelés elvégzésére is lehetőség van. Ezzel a kezeléssel súlyos akut vesekárosodásban (AKI) vagy különféle toxikózisokban szenvedő állatok veseműködését tudjuk helyettesíteni. Kutatásomban a 2019 júniusa és 2024 augusztusa között elvégzett 78 hemodialíziskezelés eredményeit elemeztem.

A kutatásban összesen 28 kutya vett részt, melyből 27 állat súlyos akut vesekárosodásban szenvedett, 1 pedig még tünetek nélkül, toxineltávolításra érkezett. Vizsgáltuk a kutyák kórházba kerüléskori klinikai állapotát, az AKI kiváltó okait, a dialíziskezelésekről valamint a túlélésről gyűjtött információkat. Összehasonlítottuk a túlélő és nem túlélő állatok adatait is.

Kórházi felvételükkor a betegek 60,7%-a euvolaemiás, 32,2%-a enyhén vagy közepesen dehidrált, 7,1%-a pedig túlhidrált volt. Oliguriát a kutyák 25%-ánál, anuriát 46,4%-ánál, polyuriát, illetve normál vizeletprodukciót pedig az állatok 14,3‒14,3%-ánál találtunk. A páciensek 60,7%-ánál figyeltünk meg étvágytalanságot, 89,3%-nál hányást, szájfekélyt és melaenás bélsarat pedig 32,1-32,1%-ban. A kutyák beérkezéskori szérum kreatininszintje 1218,7  546,2 µmol/l, karbamidszintje pedig 72,4  33,4 mmol/l volt. Hyperkalaemiát az esetek 57,1%-ában írtunk le. Az AKI kiváltó oka 25%-ban babesiosis, 14,3%-ban fagyálló mérgezés, 10,7%-ban szőlőmérgezés, 10,7%-ban post operatív AKI, 7,1%-ban akut a krónikuson vesekárosodás, 3,6%-ban Lyme nephritis, illetve 28,6%-ban ismeretlen volt.

A betegek 39,3%-ának volt szüksége vértranszfúzióra, 32,1%-ának pedig tápszondán keresztüli táplálásra. A legrövidebb kezelés 1, a leghosszabb 6 alkalomból állt, de a legtöbb esetben 3-4 dialízisre került sor. Egy kezelés átlagosan 4,6 ± 0,8 órán át tartott. Komplikációk tekintetében túlzott véralvadás 10, ödémaképződés 9, vérzés 7, dermatitis 2 esetben fordult elő. A kezelés hatékonyságát mutató karbamid redukciós ráta átlagosan 0,42 ± 0,14 volt. Nem találtunk különbséget a túlélő és nem túlélő csoport klinikai-, valamint dialíziskezelésre vonatkozó paraméterei között. A betegek 39,3%-a térhetett haza a terápia után. A túlélők 63,6%-a esetén teljes gyógyulás ment végbe, 36,4%-uknál pedig krónikus vesebetegség maradt fent. A legjobb túlélést (100%) a szőlőmérgezett csoportban tapasztaltuk.

Eredményeink alapján elmondható, hogy az általunk kezelt betegcsoport jellemzői, továbbá a dialíziskezelések hatékonyságára és kimenetelére vonatkozó adatok nagyon hasonlóak a külföldi szakirodalomban leírtakhoz.